Részlet a Cölöpök c. könyvből


Egy augusztusi napon éles madárcsicsergésre ébredtem. Megnéztem az órát, még csak hajnali fél öt volt, de a nyitott ablakon át beszökött a madárhang a magas falakkal körülvett, óriási hátsó udvarról. A falak felerősítették a vijjogásukat, de nagy melegben én képtelen vagyok csukott ablak mellett aludni. Komótosan felkeltem, megborotválkoztam, tébláboltam, mert a teniszpályára való indulásig még rengeteg időm volt. Megittam a szokásos teát. Az orvos néhány évvel ezelőtt azt tanácsolta, hogy minden reggel egy csésze ízesítés nélküli kamillateával kezdjem a napot. Olyannyira megszoktam, hogy már el sem tudtam volna képzelni a reggelt tea nélkül. Aznap éjjel is rosszul aludtam, mert egyre csak az NDK-sok ügyén rágódtam. 1989. augusztus második felében már több tízezren tartózkodtak Magyarországon, az ifjúsági táborok mind megteltek. Azon tanakodtunk a fővárosi vezetőkkel, hogy hol is lehetne még szükségtáborokat létesíteni Budapest körzetében. Senki nem tudta megjósolni, hogy holnapra vagy a következő napokra mennyien lesznek nálunk, mert csak jöttek délről, a romániai és bulgáriai nyaralásból, s immár nagyobb részük nem akart hazatérni. Hatóságaink jelezték azt is, hogy a nyári szünidő lejárta ellenére újabb és újabb családok százai érkeznek közvetlenül az NDK-ból is. Ők is csatlakoztak az itt táborozókhoz, már több vidéki városban is szükségtáborokat kellett létesíteni.

Közben több száz keletnémet állampolgár beköltözött az NSZK budapesti nagykövetségének helyiségeibe. Elhatároztuk, hogy szakítunk a korábbi gyakorlattal, és egyetlen NDK-s állampolgárt sem kényszerítünk a hazatérésre. Munkatársaim elbeszéléséből ugyanis tudtam, hogy a korábbi években azokat a németeket, akik önszántukból nem akartak hazatérni, a keletnémet hatóságok által Budapestre küldött különrepülőkkel hazatranszportálták. Ezt az eljárást ellentétesnek éreztem minden olyan emberi jogi vonatkozású nemzetközi egyezménnyel, amelyek kötelezettségvállalást jelentettek Magyarország számára. Különben is barbár, antihumánus dolog embereket erőszakkal hazatérésre kényszeríteni.


Horn Gyula felszólalása
Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter

Emlékszem, egy augusztus eleji reggelen megbeszélésre hívtam össze három legközvetlenebb munkatársamat. Elmondták, hogy folyamatosan nő az NSZK-nagykövetségre menekültek száma, már a mellettük levő templom kertjében is vannak letelepülők. A papok gondoskodnak róluk, de a környék lakói mindjobban zúgolódnak a felfordulás miatt.

Megkérdeztem: mit mond az NDK budapesti nagykövete?

– Ő csak azt hajtogatja, hogy oldjuk meg a dolgot úgy, ahogyan tavaly meg tavalyelőtt – válaszolta az egyik munkatársam.

Begerjedtem: Vagyis? Jöjjenek a „hazatoloncoló repülők”! Ezt sem a mieink, sem a világ nem bocsátaná meg nekünk. Egyébként képtelen vagyok megérteni, hogyan is tehettek ilyet az elődeink! Mi mindent követtek el a szocializmus nevében!

– Az NDK-s hatóságok csak azt hajtogatták, hogy a hazatérők büntetlenséget fognak élvezni. A saját belügyeseik viszont a nem hivatalos beszélgetésekben elismerik, hogy külön listára veszik ezeket az embereket, kizárják őket az utazási lehetőségekből, macerálják a munkahelyükön stb. Nálunk maradva viszont reményük van arra, hogy egyszer majd eljutnak az NSZK-ba. Szerintem nincs olyan ember, aki kedvet csinálhatna nekik ahhoz, hogy itt maradjanak – replikáztam.

– Főnök! Az NDK-s nagykövet találkozót kér tőled. Tudomásom szerint keményen felveti, sőt követeli az állampolgáraik hazatoloncolását – fordult hozzám másik munkatársam.

Felcsattantam: Ők csak ne követeljenek semmit! Miért nem oldják meg saját maguk a gondjaikat? Az emberek nem ok nélkül akarják otthagyni az országot.

– Igazad van, de arra is figyelemmel kell lennünk, hogy az NDK vezetése keményen betarthat nekünk. Meg aztán a román és a csehszlovák elvbarátaik is őket támogatják. S ki tudja, a „nagy testvérek” miként viselkednek majd? Ők az egész ügyet másként élik át, mint mi.

Délután fogadtam a nagykövetet, régi ismerőst. Kövérkés, fiatalos ember volt. Leültettem, de igen idegesen fészkelődött a széken, s merev hangon szólalt meg: „Miniszter úr! Berlin úgy látja, hogy nem akarjátok megoldani az állampolgáraink ügyét. Halogatjátok a határozott intézkedést. Mire vártok? A tétovázás csak olaj a tűzre. Egyre többen kapnak kedvet az ittmaradásra, s a magyarok közül is sokan erre biztatják őket. Ti vagytok a felelősek a kialakult helyzetért, és a német nép nem fogja megbocsátani nektek a történteket.”

Nyugalmat erőltettem magamra, s megpróbáltam a lehető leghidegebb hangon reagálni: „Ne fenyegetőzzetek! Mi tehetünk arról, hogy az állampolgáraitok nem akarnak hazamenni? Inkább ezen gondolkodnátok el. Ma már nem lehet senkit sem kényszeríteni akarata ellenére, hogy hazatérjen. Csak egyetlen megoldás létezik: intézzétek el, hogy áttelepülhessenek az NSZK-ba. Ugyanúgy, ahogy eljártatok a nyugatnémetek berlini képviseletére menekültek ügyében. Ezt üzenem Berlinnek. Mi tehetetlenek vagyunk.”

Mire ő: létezik egy érvényes kétoldalú megállapodás országaink között. Azt hajtsátok végre!

Bedühödtem: nem ez a vezetés kötötte meg az egyezményt. Azok, akik annak idején partnerek voltak az ilyen gyalázatos megállapodáshoz, már sehol sincsenek. Javukra szóljon, nemcsak veletek, hanem a románokkal, a csehszlovákokkal s a szovjetekkel is ilyesmiben állapodtak meg. Képtelen vagyok felfogni, miként köthettek olyan egyezményeket, amelyek csak Magyarország számára irányoznak elő antihumánus kötelezettségeket. Ilyesmit csak a fekete-afrikai diktátorok tesznek. Mondd meg a főnökeidnek, hogy ez a korány nem az, amelyik a szóban forgó egyezményt megkötötte.

A nagykövet válasza: ezt még keservesen meg fogjátok bánni, a vezetésünk soha nem bocsátja meg nektek a dolgokat!

Felálltam: sem a főnökeid, sem te nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzetek!

Késő este berontott a szobába az egyik államtitkár.

– Ne haragudj, Gyula, a zavarásért! Most szóltak az illetékeseink, hogy engedélyt kérnek egy német katonai gép berepüléséhez. Nem adtam meg az engedélyt, mert nem tudtam, milyen céllal kíván idejönni. Igen ám, de a gép közben berepült, s mint megtudtuk, a bonni külügyminisztérium államtitkára van rajta. A nagykövet is telefonált, közölte, hogy Genscher küldte ide, sürgősen tárgyalni akar veled.

– Rendben van, közöld a nagykövettel, hogy holnap reggel tíz órakor kész vagyok tárgyalni. Előtte pedig tartsunk egy újabb szűk körű megbeszélést.

Reggel összeültünk, s töprengtünk a lehetséges megoldáson. Az NDK-sokat nem kezelhetjük menekültként, nem kérik ezt a státust. Erről jut eszembe – mondtam –, egy ellenzéki jogász tegnap úgy nyilatkozott a televízióban, s nézzétek, a mai lapok is ezzel vannak teli, hogy meg kell adni a menekült státust. Szerinte a kormány pipogya, mert nem képes választani az NDK és az NSZK között. Ez a jogász csak arról az „apróságról” feledkezik meg, hogy senkire sem kényszeríthetjük rá ezt a státust. Az NDK-sok az istennek sem akarnak nálunk letelepedni, ők mindenáron az NSZK-ba akarnak átjutni. Szedjetek össze minden szóba jöhető rendeletet, törvényt, újból és újból vizsgáljuk meg a lehetséges módozatokat.

Az államtitkár:

– Próbáljuk ki a szófiai mintát. Emlékszel, a 12 romániai magyart végül is kicsempésztük a nagykövetségünkről.

– Ez igaz – válaszoltam –, de itt már több száz emberről van szó, s a Nemzetközi Vöröskereszt nélkül semmire sem jutottunk volna. Rendben van, szedjük össze az akkori anyagokat, és utasítsátok genfi nagykövetünket, kérje meg a Vöröskereszt vezetőit, küldjenek ide egy különmegbízottat.

Közben jelezték, hogy megérkezett az államtitkár, a nagykövet kíséretében. Melegen kezet ráztunk, leültettem őket, s miután behozták a kávét, az államtitkár megszólalt:

– Genscher úr szívélyes üdvözletét küldi, s kérte, adjam át kormányunk nagy elismerését és köszönetét, hogy az NDK-sokat nem teszik ki az országból. Meg kell oldani valahogy az áttelepülésüket hozzánk. Repülővel, gépkocsikkal utazzanak, s Ausztria partner ebben. Lehetséges olyan megoldás is, hogy a magyar hatóságok elfogadják az NSZK által a menekülők számára kiállított útleveleket. Ön is tudja, miniszter úr, hogy az alkotmányunk szerint minden németet automatikusan az NSZK állampolgárának tekintünk.

– Kérem, államtitkár úr, viszonozza kollégámnak a baráti üdvözletet –válaszoltam. – Örülök, hogy megértik gondjainkat, és segíteni akarnak. Az ajánlat azonban azzal a következménnyel jár, hogy az NDK megszakítja velünk a diplomáciai kapcsolatokat. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy a német állampolgárságot elfogadjuk, mert ezzel megkérdőjelezzük az NDK állami létét. Nincs és nem lesz olyan keletnémet vezetés, amely ebbe beleegyezne. Gondoljanak arra is, hogy ebben az esetben is a Varsói Szerződés többi tagállama egy emberként felzárkózna az NDK mellé, mert ez számukra is elvi kérdés.


Horn Gyula
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Az ajánlatom a következő – folytattam. – Valamennyi menekült szabadon eltávozhat a nagykövetségről, bántódásuk nem lesz. Autóbuszokba szállnak, s egyenesen a repülőtérre hajtanak. A különgép pedig elszállítja őket az NSZK-ba. Mindezt éjszaka, lehetőleg éjfél után kell lebonyolítani, hogy minél kisebb legyen a feltűnés. Tartok attól, hogy az itt nyüzsgő NDK-s belbiztonságiak provokálják őket. Még éjjel is biztonsági kíséretre van szükség, de ez a mi gondunk. Azt kérem ugyanakkor, hogy a nagykövetséget zárják le, mert különben újabb és újabb százak jönnek, s nincs megállás.

Ekkor a nagykövet közbeszólt: nem zárhatjuk le a követségünket, egyelőre minden odamenekülőt be kell fogadnunk.

– Rendben van – válaszoltam. – Megértem a helyzetüket. Államtitkár úr! Azt üzenem Genschernek, hogy megoldjuk a néhány száz ember ügyét. Önök is lépjenek Genfben, a Vöröskereszt küldjön ide egy megbízottat, több száz üres „lassiz-passaiz” dokumentummal, önök pedig néhány különrepülőgépet, majd üzenek, ha ismét szükséges lesz ideutaznia.

Délután berohant az egyik munkatársam, és elújságolta, hogy már hétszáz ember van a nagykövetségen, de mint közölte, az NDK belbiztonsági emberei többeket elraboltak közülük.

– És ezt a magyar rendőrség eltűrte? – kérdeztem.

– Villámgyorsan hajtották végre az akciót – válaszolta. – Különben is sokkal többen voltak, mint az ott posztoló rendőreink.

Mindez felelevenedett bennem azon az augusztusi hajnalon, amikor a reggeli szendvicsemet magamhoz véve elbandukoltam a margitszigeti teniszpályára. Játék közben is a történteken morfondíroztam, nem voltam képes a teniszre összpontosítani. Alig vártam, hogy vége legyen. Lezuhanyoztam, sietve felöltöztem, és szokásomhoz híven, néhány perccel a nyolcórai munkakezdés előtt bent voltam az irodámban. Átnéztem a nagyköveti táviratokat, majd felhívtam a miniszterelnököt, hogy sürgősen beszélnünk kell.

Németh Miklós gondterhelten fogadott, s mint kiderült, ő is nagyon keveset aludt az éjjel, mert sokat rágódott a gazdasági gondokon. Elmeséltem neki a történteket, azzal zárva, hogy nincs más kiút, mint radikálisan lépni és ehhez már megtettem az előkészületeket. Miklós egyetértett a dolgokkal, s arra biztatott, hogy keményen tartsak ki. Hirtelen a következőket mondtam:

– Tudod mit? Keressük fel Bonnban Kohlt és Genschert! Sok megbeszélnivalónk van. Neked a gazdasági és egyéb belpolitikai problémák. Nekem meg a menekültek ügye. Legyen ez egy nem hivatalos villámlátogatás, miként Nyugaton szokásos.

Miklós bólogatott s megkérdezte: titokban tudjuk-e tartani a látogatást? Százszázalékos garancia soha nincsen – válaszoltam –, de majd üzenek nekik.

– Az ötlet jó, de még gondolkozzunk rajta, mert az isten se mossa le rólunk, hogy összeesküvést szövünk az NDK ellen – mondta Németh.

– Szerintem bele kell vágni. Mit veszíthetünk? Az NDK-sokkal úgysem tudunk zöld ágra vergődni – válaszoltam. Mire Miklós: jó, majd telefonálok.

Másnap reggel csörgött a különtelefon: a miniszterelnök borús hangon mondja: a főtitkár már megint rúgott egy nagyot a kormányon. Most éppen összeborult a szakszervezetekkel, pedig néhány hete még leszólta őket. Már nem csodálkozom semmin sem – válaszoltam –, ez az ember számomra talány. Mintha mindig megbicsaklana, ha valami radikális lépésre lenne szükség. Pedig milyen sokat ígérően indult. Amint hallom, a többi vezető még ide-oda tangózik, vagy a kritikus helyzetben hallgat.

– Mi van a németjeinkkel? – kérdezte Miklós.

– Az éjszaka újabb száz fővel gyarapodott az NSZK-követségre betelepedettek száma, áldatlan állapotok vannak. Lépnünk kell!

– Rendben van, szervezd meg az utazást, de a legteljesebb inkognitóban, nehogy a sajtó kiszagolja.

– Bízd csak rám!

Kértem a helyettesemet, jelezze Bonn-nak, jöjjön az államtitkár. Lehetőleg már két-három napon belül várjuk Budapestre, újabb részletek megbeszélése céljából. Délután jött az üzenet, hogy már másnap reggel megérkezik, s a Vöröskereszt papírjai meg a különgépek is rendben vannak.

Az államtitkárnak mondom másnap: az akcióra éjjel kettőkor kerül sor, a helyszínen lesznek a mieink meg a belügy megbízottai is, nehogy az NDK-ügynökök provokációt kíséreljenek meg. Azt kérem, hogy teljes csöndben, minimális világítás mellett bonyolítsuk le a dolgot, s csak egy órával a repülőtérre való indulás előtt közöljék az elutazást a menekültekkel, mert akkor talán elhiszik, hogy nem az NDK-ba toloncoljuk őket. Teljes diszkréciót kérek. Egyébként a maguk egyik televíziós társaságának három riportere disznóságot művelt. Kibéreltek három autóbuszt, s rajtuk 180 NDK-sal, köztük gyerekekkel, nekihajtottak a határsorompónak. Csak lövöldözés után voltak hajlandók megállni. Ez életveszélyes, felelőtlen kalandorság.

Miután mindent megbeszéltünk az államtitkárral és a nagykövettel, kértem, hogy maradjon nálam néhány percre. Négyszemközt, angolul elmondottam neki, hogy a kormányfővel látogatást kívánunk tenni a kancellárnál és a külügyminiszternél. Az államtitkár izgalomba jött, s csak azt hajtogatta, hogy ez nagyszerű dolog, biztosan örülni fognak Bonnban, a választ rövidesen közlik. Másnap jött az üzenet, hogy szívesen látnak, bármikor készek fogadni bennünket, csak legalább fél nappal előtte küldjünk értesítést. Kérésünknek megfelelően az ügyet teljes titokban fogják tartani.

Délután a belügyminiszter telefonált, hogy az egyik határőrünk a magyar–osztrák határon lelőtt két NDK-beli állampolgárt. Azok át akartak szökni a határon, mire feltartóztatta őket, dulakodás támadt, a németek el akarták venni a fegyverét, erre lelőtte őket. A tragédia is bizonyította, hogy a határon felbomlott a rend. Az egyszerű közkatona, de még az őrsparancsnok sem tudja, hogy miként járjon el. Az számukra elképzelhetetlen, hogy egyeseket átengedjenek a határon, másokat meg feltartóztassanak. Ha igazoltatja a határsértőket, s kiderül, hogy nincs érvényes úti okmányuk, már nem engedheti tovább őket. Viszont ha nem igazoltat, akkor meg honnan tudja meg, hogy mondjuk nem körözött bűnöző-e az illető? A helyzet tarthatatlan, az embereink megőrülnek a bizonytalanságtól – fejezte be.

Együttérzően válaszoltam, hangsúlyozva, hogy a kiskatona helyesen járt el, ha az általa elmondott verzió igaznak bizonyul. Javasoltam neki, hogy küldjenek a helyszínre egy magas rangú tisztet, ezredest vagy tábornokot, mert szerintem a határon rendkívüli helyzet van, és ennek megfelelően kell eljárni. A tiszt fogja össze a társaságot, és ő tartsa velünk is a kapcsolatot.

– Biztosíthatlak – mondtam –, hogy így nem sokáig folytatódnak a dolgok, valami megoldást találunk, de még nem tudom, mit.

– Hallom, utaztok Miklóssal – jegyezte meg a belügyminiszter.

– Honnan tudod?

– Nyugodj meg, nekem tudnom kell. A különgép személyzete viszont nem tudja, hogy kik lesznek az utasok. – Ebben maradtunk. Utána Németh Miklóssal egyeztetve üzentem Bonnba, hogy augusztus 25-én látogatjuk meg őket.

Aznap a Ferihegyi repülőtér egy félreeső oldalán, a hátsó kapun át hajtottunk a különgéphez. Amikor kiszálltunk a gépkocsiból, közvetlenül a lépcső mellett a repülő ott várakozó parancsnoka felkiáltott: „Te jó ég! A miniszterelnök és a külügyminiszter!” Felszálltunk a gépbe, s amint elhelyezkedtünk, a következőkkel fordultam Németh Miklóshoz: helyes az, hogy titokban akarjuk tartani a látogatást, de az újságírók úgyis kiszagolják. Javasolom, a találkozó után adjunk ki egy rövid közleményt, s ezzel elejét vehetjük a találgatásoknak. Miklós egyetértett, majd megállapodtunk abban, hogy a megbeszélések során ő ad tájékoztatást belpolitikai ügyeinkről, azt követően pedig én ismertetem az NDK-sokkal kapcsolatos helyzetet.

A gép a kölni katonai reptéren szállt le, s a parancsnoka áttessékelt bennünket egy katonai helikopterre. Nagy és masszív, ragyogó tisztaságú jármű volt; alig negyedórás út után leszálltunk a Köln melletti gimnichi kastély betonplatójára. Néhány száz méterre tőlünk megpillantottam Genschert, aki meglehetősen óvatos járással, integetve elindult felénk. Tudtuk, hogy éppen csak felépült az infarktusból. Melegen, széles mosollyal üdvözölt bennünket, de még nagyon rossz bőrben volt, lefogyott, s látszott rajta, hogy lábadozó, nehezére esik a mozgás. Örültem a találkozásnak, mert nagyon becsültem ezt az embert.

Mielőtt személyesen megismertem volna, sokat hallottam felőle, s amikor először még államtitkárként fogadott, mély benyomást tett rám. A bonni külügyminiszteri szobájában ültünk le beszélgetni, s néhány üdvözlő szó után rögtön a lényegre tért. Figyelmesen meghallgatta a válaszaimat, és úgy éreztem, tetszik neki kertelés nélküli, nyílt és konkrét fogalmazásom. Gondolom, más stílushoz szokott a kelet-európai külügyi vezetőkkel való találkozói során. Az elhangzottakra pontosan visszaemlékezve, precízen és érdemben reagált. Egyetlen frázist, felesleges töltelékszót nem hallottam tőle. Úgy emlékszem, jóval túlléptük az előirányzott időt, de azt hiszem, emiatt nem bánkódott. Ezt követően bonni útjaim során minden alkalommal felkerestem, és jól elbeszélgettünk.

Később Kohl kancellárt is megismertem személyesen, s megállapítottam, hogy a két ember kitűnően kiegészíti egymást. Az általános helyzettől eltérően, a kancellár mond ki olyan dolgokat, amelyeket azután az egy fokkal alacsonyabb sarzsiban lévő külügyminisztere pontosít. A legtöbb országban ez fordítva szokott lenni. Kohl rendkívül impulzív ember, megnyilatkozásaiban ez gyakran tükröződik. Genscher viszont mérsékeltebb, olyan, aki precízen ügyel a megfogalmazásaira, noha szinte mindig mond valami újat és váratlant. Kitűnő elemző-szintetizáló képességgel rendelkezik, és ezt a német külpolitika javára tudja kamatoztatni. Kapcsolatunk akkor vált különösen szívélyessé, amikor megtudták, hogy keményen szóvá tettük a szovjet vezetésnek a német kormánnyal szembeni indokolatlan fenntartásait.

Kezdetben még Gorbacsov is úgy vélekedett, hogy a Kohl-kormányzat nem folytatja szociálliberális elődjének keleti politikáját, s csak az amerikai külpolitika támogatásával törődik, Reagan idején, úgymond, az elnök uszályába került. Fáradságos munkával, meggyőzéssel sikerült e véleményt megváltoztatni, s a szovjet vezető később önkritikusan elismerte, hogy nekünk van igazunk. A fegyverzetkorlátozásokkal és más, kelet–nyugati kapcsolatokkal összefüggő, nagy horderejű kérdésekben Kohlék által tanúsított rendkívül konstruktív magatartás és aktív tevékenység meggyőzte Gorbacsovot arról, hogy új külpolitikai irányvételében a nyugatnémet kormány a legkomolyabb partnere.

A tények ismeretében számomra pedig nem volt kétséges, hogy az NSZK nyújtotta és adja ma is a legnagyobb támogatást Magyarországnak. Meggyőződésem, hogy a német segítség, a konkrét együttműködés és hitelek nélkül a magyar reformerők, különösen az 1988–89-es átalakulási szakaszban, nem maradhattak volna talpon. Csupán egyetlen esetben keletkezett feszültség viszonyunkban, mégpedig 1988. szeptemberi bonni látogatásom kapcsán. Néhány héttel később ugyanis megdöbbenve láttam egy belügyi jelentést, amelyben leírták a Bonnban elhangzottakat. Ritkán fordult elő, hogy a BM vagy a HM által küldött felderítői jelentéseket elolvastam volna, mert legtöbbjük primitív, semmitmondó szószaporítás volt. Látszott rajtuk, hogy valamelyik irodában agyalták ki őket. Különben is oly rengeteg olvasnivalóm volt mindennap, hogy alig győztem, nem terheltem magam a két társcég döglesztően unalmas fércműveivel.

A jelentésre ezúttal is államtitkár kollégám hívta fel a figyelmem. Mint kiderült, a mi belügyeseinknek az NDK-beli kollégáik küldték meg, de ugyan- így megkapták a feljegyzést Moszkvában is. Az anyag rövidítve ugyan, egy sor gondolatot elferdítve, de alapjaiban tükrözte a bonni megbeszélésünkön elhangzottakat. Természetesen egy cseppet sem örültem annak, hogy azt a szövetségeseink is megismerhették. Bonni nagykövetünk útján üzentem Genschernek és a kancellári hivatal vezető munkatársának a történtekről, mert ezek szerint náluk az NDK-nak beépített emberei vannak. A következő találkozók alkalmával kértem, hogy lehetőleg ne készüljön azokról írásos emlékeztető. Azt hiszem, idővel ezt betartották, de még később is jöttek a belügyi jelentések.

Míg az emlékeimen tűnődtem, Genscher kíséretében a kastélyba érkeztünk. Rövidesen megjelent a kancellár, négyesben és a tolmáccsal egy külön szobában letelepedtünk. Németh Miklós felvázolta belső helyzetünket, majd ennek megvitatása után beszámoltam a menekültek ügyéről. Figyelmesen végighallgattak, s mindketten elérzékenyültek, amikor kijelentettem: nem tudom, miként fogjuk megoldani az ügyüket, de az biztos, hogy nem szolgáltatjuk ki őket az NDK-nak. A kancellár megköszönve az álláspontunkat megjegyezte, hogy a kormány kutyaszorítóban van, mert nem akarja ugyan destabilizálni az NDK-t, de egy olyan embertelen rendszerről van szó, amelyet támogatni sem szabad. Befejezésképpen elmondtam, elképzelhetőnek tartok egy olyan megoldást is, hogy egy éjszaka, meghatározott időpontban és helyen, hajnalig nyitva tartjuk a magyar–osztrák határt, s így néhány ezer menekült el tud távozni. Persze ez kockázatos dolog. Kértem, jelöljenek ki egy különleges megbízottat, akivel bármikor kapcsolatba léphetünk. Megállapodtunk mindenben, majd a kancellár ebédre invitált bennünket, és utána jó hangulatban elváltunk egymástól.

Az augusztus 26-i lapokban közzétett nyilatkozatban az ügyről a következő szerepelt: „Az európai enyhülés, az egyetemes emberi jogok követelményeit szem előtt tartva véleménycserét folytattak a Magyarországon tartózkodó s az NSZK-ba áttelepülni szándékozó NDK-állampolgárok ügyéről. A Magyar Népköztársaság képviselői hangsúlyozták, hogy a megoldás alapvetően a két német államra tartozik. A magyar kormány humánus szempontoktól vezettetve kész a probléma megoldásában közreműködni és minden lehetséges támogatást megadni az ügy rendezéséhez.”

A Vöröskereszt papírjaival eltávoztak az NSZK nagykövetségén tartózkodók. Ezt követően az események felgyorsultak. Felkeresett az ellenzéki Demokrata Fórum egyik vezetője, és megállapodtunk abban, hogy közreműködnek a menekültek értesítésében, mikor melyik határszakaszra menjenek. Megegyeztünk, hogy majd telefonon értesítem a döntésünkről. Aznap éjszaka képtelen voltam elaludni. Egész éjjel le-fel járkáltam a szobában, s egyre azon töprengtem, hogy az „illegális” megoldás rendkívül veszélyes. Az augusztus 20-i „páneurópai piknik” tapasztalatai is meggondolásra intettek, mert jóllehet a szervezőknek a belügyiek megkönnyítették a dolgukat, az akció mégis majdnem atrocitásokba torkollott. Néhány százan ugyanis egy meghatározott szakaszon „spontán” módon áttódultak a határon, a túlsó oldalon pedig már várták őket. Mi történik, ha egyszerre több ezren kísérlik meg ugyanezt? – gondoltam magamban.

*

Hajnalra elhatározásra jutottam, s egy kiadós futás, majd forró fürdő után frissen bementem a minisztériumba. Behívtam két helyettesemet, és közöltem velük a döntést:

„Radikális megoldás kell, olyan, amely lehetővé teszi, hogy mindenki legálisan eltávozhasson. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a rendkívüli helyzetre való tekintettel felfüggesztjük az 1969. évi magyar–NDK utasforgalmi megállapodás és bizalmas jegyzőkönyvének alkalmazását. Az egyezménnyel ellentétben lehetővé tesszük, hogy az NDK-állampolgárok akadálytalanul eltávozhassanak minden olyan országba, amely az úti okmányukra hajlandó beutazó- vagy tranzitvízumot adni. Ennek megfelelően a magyar hatóságok eltekintenek annak vizsgálatától, hogy az NDK úti okmány egyébként érvényes-e arra az országra, amely a vízumot kiadja. Legjobb lenne az egész egyezményt felmondani, de ezt nem célszerű megtenni, mert jogszerűen bármelyik fél felmondási szándékának kézhezvételétől számított három hónap múlva lehet csak felmondottnak tekinteni az egyezményt. Ki tudja, addig mi történhet, nem várhatunk tovább” – fejeztem be.

A fiúk lelkesen támogatták az elképzelést. Megkértem őket, sürgősen dolgozzák ki az NDK lehetséges retorziójára vonatkozó alternatívákat. Felhívtam Németh Miklóst, röviden vázoltam a megoldást. Hosszú csönd következett a telefonban, majd azt mondta: „Délután beszéljük meg a dolgokat. Idehívom a belügyminisztert is, meg akit a kabinet tagjai közül el tudok érni.” Délután a miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában ismertettem a helyzetet: a táborok dugig vannak, lassan hűvösre fordul az időjárás, az NDK semmit sem hajlandó tenni, s az osztrák meg a jugoszláv határainkon állandósultak a cirkuszok. Majd ismertettem elgondolásaimat. Németh Miklós töprengésbe merült, majd azt mondta: „Igen, ezt kell tenni, nincs más kiút.” A belügyminiszter is támogatott, de annyit megjegyzett: „Tudod-e, Gyula, hogy ezzel a lépéssel a két német állam közül a másikkal szemben az NSZK-t választjuk?” – „Nem – válaszoltam –, mi a németek jogos igénye mellett állunk ki, Európát választjuk. Különben is, fabatkát sem ér az a rendszer, amelyben az állampolgárok nem akarnak élni. Az emberi jogi ügyekben az általános nemzetközi normák fontosabbak, mint két VSZ-tagállam megállapodása.”

A miniszterelnök ezután megkérdezte: „Számoltál azzal, hogy e lépés következtében elszigetelődünk Kelet-Európában?” – „Szerintem a szovjetek és a csehszlovákok reagálása a fontos, mert a románokkal úgysem lehet már rosszabb a viszonyunk, az NDK várható retorzióira meg kidolgozzuk az ellenlépéseket – válaszoltam. – Különben is! Ez az ország a keleti szomszédai meg a korlátolt vezetői miatt ment tönkre. A Szovjetunió már szinte semmit sem teljesít a vállalt szállítási kötelezettségeiből” – tettem hozzá dühösen.

A vitát lezárva abban állapodtunk meg, hogy a lehető legnagyobb titokban előkészítjük a döntést, és szeptember 10-ről 11-re virradóra megnyitjuk a határt. A belügyminiszter gondoskodik a határőrség felkészítéséről.


Útnak indul az osztrák Vöröskereszt első négy – NDK-s áttelepülőket szállító – autóbusza, hogy a zugligeti plébánia ideglenesen felállított menekülttáborból a Német Szövetségi Köztársaság felé szállítsa az utasait.
Fotó: MTI/Kleb Attila

Aznap este felhívtam Genschert, s kértem, haladéktalanul küldje Budapestre az államtitkárt, mert fontos közlendőm van. Éjszaka megérkezett, s reggel megkezdtük a tárgyalásokat. Utána csak azt hajtogatta: „Ez fantasztikus! Erre álmainkban sem gondoltunk volna, ez egy nagyon bátor, humánus lépés.” Ígéretet tett, hogy teljes titoktartás közepette haladéktalanul tájékoztatja a főnökeit. Kértem tőle, nehogy rejtjeles táviratot küldjön, mert az rögtön „odaát” lesz. Kézzel írja meg a szöveget, és személyes futárjával küldje.

A Demokrata Fórum embere sűrűn hívogatott, hogy mikor születik már döntés az éjszakai akció ügyében, én meg csak türelemre intettem. Eszem ágában sem volt beavatni, hogy más megoldásra jutottunk.

Augusztus 29-én az NDK nagykövete telefonált, hogy kormányuk kéri, mihamarabb látogassak Berlinbe, és a sajtó kizárásával folytassunk megbeszéléseket a menekültek ügyéről. Felhívtam Németh Miklóst, tájékoztattam a kérésről, s elmondtam neki, hogy semmi kedvem az egészhez, ám nem utasíthatom vissza. De legalább személyesen tájékoztatom őket a döntésről. Miklós is egyetértett azzal, hogy az utazásnak nincs sok értelme, de nem szabad elutasítani. A belügyminisztert megkérdeztem, nincs-e kedve elkísérni. Azt mondta, szívesen velem utazik, de semmi értelmét nem látja, mert ugyan neki két NDK-beli partnere is van, de mindkettő tehetetlen aggastyán, akik nem képesek a dolgokat felfogni. Majd az illetékes helyettese kísér el.

Augusztus 31-én kora reggel egy kis katonai géppel elzakatoltunk Berlinbe. Az ócska, öreg gép több mint két óra alatt tette meg az utat. Velünk jött az NDK nagykövete is, de hogy ne zavarjon bennünket a társalgásban, az egyik sarokba húzódott. A repülőtéren a fogadásunkra megjelent külügyi államtitkárral azonnal közöltem, hogy még délután visszautazunk, ebédet sem kérünk, minél előbb folytassuk le a megbeszélést. A gépkocsiban elmondta, hogy Honecker és első helyettese, valamint Willy Stoph és két helyettese is beteg, ezért Oscar Fischeren kívül Günter Mittag politikai bizottsági taggal, KB-titkárral fogok tárgyalni. Kértem őt, hogy a visszaútra biztosítson rendőrségi előfutót, mert minél előbb haza akarok utazni. Készségesen megígérte.

Megérkeztünk a Külügyminisztérium impozáns épületéhez, s vagy hárman sietős léptekkel a tárgyalóterembe kísértek. Annak ajtajában várt Fischer, merev arccal, s hidegen kezet fogott velem. Leültünk a hosszú tárgyalóasztalhoz, mindkettőnk oldalán a kíséret, s ő rögtön a közepébe vágott: „Azért hívtuk ide, hogy megvitassuk az állampolgáraink ügyét.” Majd egy órán keresztül sorolta unalomig ismert érveiket a hazatérők büntetlenségéről, az NSZK berlini képviseletére menekültek helyzetének Vogel ügyvéd közvetítésével történő rendezéséről, de egyetlen új szempontot, javaslatot sem vetett fel.

Mikor elhallgatott, megkérdeztem: „Befejezte? Ennyi az egész?” Meglepetten bólogatott, mire kifakadtam: „Mit kezdjek azzal, amit maga elmondott? Maguk semmit sem ajánlanak, csak a régi álláspontjukat ismételgetik! Ez megerősít abban, hogy helyesen döntöttünk. Ez pedig a következő!” Elmondtam neki, részletesen indokolva, az elhatározásunkat.

Fischer egyre döbbentebben hallgatott, a szeme összeszűkült. Biztosan azt hitte, hogy nem jól hall. Mikor befejeztem, csak annyit tudott kinyögni: tehát ezt a megoldást javasolják.

Azonnal rávágtam, hogy ez nem javaslat, hanem tájékoztató a döntésünkről.

Erre Fischer: „Hiszen ez zsarolás! Sőt árulás! Tudja-e, hogy ezzel cserbenhagyják az NDK-t, s átállnak a másik oldalra? Ennek magukra nézve nagyon súlyos következményei lesznek. Mikor kívánják a lépést megtenni?” Közöltem vele, hogy szeptember 3-ról 4-re virradó éjjel.

– Ez lehetetlen! – kapkodta a levegőt Fischer. – Katasztrofális következményekkel jár a lépésük. Ne tegyék meg! Majd Vogel ügyvéd meg a mieink meggyőzik őket, hogy térjenek haza.

– Ne vicceljen, miniszter úr – válaszoltam. – Hogyan tudnának sok ezer mindenre elszánt embert meggyőzni?

Fischer egyre csak azt hajtogatta, hogy ez zsarolás meg ultimátum, s ezt ők nem tűrik.

– Inkább zárják le a határaikat – mondotta.

– Ezt nem tehetjük meg – válaszoltam.

Partnerem végül türelmét veszítve azt mondta: nincs értelme folytatni, tartsunk húsz-harminc perc szünetet, ezalatt tájékoztatja a Politikai Bizottságot, s találkozik Mittaggal. Ezzel magunkra hagyott bennünket. Mindvégig megőriztem a nyugalmamat, nem úgy, mint néhány héttel később New Yorkban, amikor az ő kezdeményezésére az ENSZ-palotában leültünk tárgyalni. Ott előadta, hogy az eltávozott állampolgáraikat a társadalom megveti, hazaárulónak tekinti, különben is az áttelepülők kábítószer hatása alatt cselekedtek. Akkor odafordultam a tolmácshoz, és megkérdeztem; létezik-e a német nyelvben az a kifejezés, hogy „taplófejű”? A tolmács rávágta, hogy persze, létezik, s ugyanolyan kifejező, mint a magyarban. Ekkor odafordultam hozzá, és azt mondtam: „Miniszter úr, maga egy taplófejű.” Azt hittem, menten megüti a guta.

Mintegy félórányi várakozás után szóltak, hogy Mittag fogad bennünket a KB székházában. A Külügyminisztérium épületéből kilépve az újságírók hada rohant meg. Kérdéseikre nem voltam hajlandó mást mondani, mint hogy: „Tárgyaltunk az országainkat érintő kérdésekről.”

Mittag Fischer társaságában fogadott, s meglepetésemre azzal kezdte: „nem akarjuk, hogy az áttelepülők ügye megrontsa a kapcsolatainkat”. Közöltem, hogy a fejemben meg sem fordult ennek lehetősége, majd a titkár kérte, hogy neki is mondjam el javaslatunkat. Kénytelen voltam megismételni, hogy nem javaslatról, hanem döntésről van szó, majd azt részletesen ismertettem. Mittag válaszul csak azt hajtogatta, hogy „ez nagyon súlyos lépés”, majd kérte, adjunk nekik időt arra, hogy meggyőzzék állampolgáraikat a hazatérésre. Magyarországra küldik az embereiket, tegyük lehetővé, hogy felkeressék a táborokat.

„Rendben van – válaszoltam –, de a táborokba csak a saját felelősségükre mehetnek az embereik, mert mi nem kezeskedhetünk azért, hogy nem lesz bántódásuk.” Némi töprengés után közöltem azt is, hogy egy héttel meghosszabbítjuk a döntés életbe léptetését. (Persze említést sem téve arról, hogy eredetileg is a szeptember 10-i dátumot tűztük ki.)


Horn Gyula
Fotó: Northfoto

Hazaérkezésünket követően az egyik NSZK-beli lapban megjelent, hogy a magyarok azért húzzák-halasztják a lépést, mert ellentételként fejpénzt remélnek. Mikor elolvastam, azt hittem, szétrobbanok, s kiadtam az utasítást: a minisztérium mondja le a lap előfizetését. Az újság ettől persze már csak azért sem ment csődbe, mert mint kiderült, egyetlen példányt sem fizettünk elő. Folytattuk az előkészületeket, s mint tudomásunkra jutott, az NDK-beli „agitátorokat” a táborokból kikergették. Szeptember 8-án Fischer táviratot küldött, amelyben követelte, hogy vonjuk vissza a döntést, ne lépjünk, 9-én pedig Honecker intézett mindenféle fenyegetőzéssel megspékelt üzenetet Nyers Rezsőhöz, a párt elnökéhez, hasonló követeléssel. A válasz udvarias, de határozott és elutasító volt.

A szovjeteket csak az utolsó napon tájékoztattuk. Nyilvánvaló, hogy már régen tudtak a tervezett lépésről; bizonyára az NDK vezetése is panaszkodott náluk, de a nemzetközi politikában egyáltalán nem közömbös, hogy az eseményekről hivatalos formában vagy „illegális” csatornákon szerez tudomást valamelyik fél. Azzal, hogy az utolsó pillanatokig hallgattunk, s nem vontuk be az ügybe a szovjeteket, elkerülhették, hogy állást foglaljanak a kérdésben. Kiszámíthatatlan volt, hogy miként reagálnak. Szerintem Gorbacsov és Sevardnadze szívük szerint a döntésünkkel értettek egyet. A külügyminiszter ezt félreérthetetlenül a tudomásomra is hozta. Szeptember második felében, a New York-i külön találkozónk során megkérdezte: „Mondja, mennyien lehetnek azok, akik az NDK-ból át akarnak települni az NSZK-ba?” Azt válaszoltam, hogy ezt pontosan senki sem tudja, de feltehetően egy-kétmillió emberről is szó lehet. Sevardnadze erre azt válaszolta: „Szerintem mindenkit, aki el akar távozni, engedni kell. Az embereket nem szabad erőszakkal visszatartani.”

A döntés meghozatala előtt azt azért nem tudhattuk, vajon Gorbacsov számára egy ilyen, a két szövetséges ország közötti viszonyban bekövetkezett példátlan lépés és különösen az NDK fennmaradásához fűződő szovjet érdekek milyen reakciót váltanak majd ki. Katonai intervenciótól nem tartottam, mert szerintem Gorbacsov hozzánk hasonló szenvedéllyel gyűlöli a fegyveres beavatkozást, de politikai s főként gazdasági téren rákényszerülhetnek szankciók alkalmazására velünk szemben. A határok megnyitása után „nem csalódtam” Ceauşescuban, mert mindent elkövetett a szövetségesek körében, hogy Magyarország ellen hangolja őket, s retorziókat alkalmazzanak. Igazi társra azonban csak a csehszlovák vezetésben talált, amely dörgedelmet is intézett hozzánk. Összességében azonban már sem az egész szövetségi rendszer, sem a konzervatív vezetők nem voltak abban a helyzetben, hogy megakadályozzák a lépésünket.

Szeptember 10-én, vasárnap este, úgy hat óra körül gyalog indultam el a lakásunktól nem messze lévő Televízió épületébe. A megállapodás szerint a hét órakor kezdődő, A Hét című politikai magazinban készítenek velem interjút, s ugyanebben az időpontban röpítette világgá a hírt a Magyar Távirati Iroda. Szorongások közepette bandukoltam. Az épület közelébe érve két minisztériumi kollégám elkapott, hogy ne menjek a főbejárathoz, mert ott újságírók hada vár. Nem kívántam előre nyilatkozni, ezért a hátsó bejáraton, díszletek és kacatok között tévelyegve jutottam el a stúdióba. A műsorvezető izgatottan közölte, hogy az egész emeleti részt lezárták az újságírók elől. Nagy nyüzsgés volt, de végre a kamerák elé ülhettünk, hogy bejelentsem és indokoljam a határ megnyitását. Ügyelnem kellett arra is, hogy ne hergeljük az NDK vezetését, de az is fontos volt, hogy a menekültekkel érzékeltessük, nem csupán huszonnégy óráról van szó, hanem mindaddig nyitva tartjuk a határt, amíg áttelepülni szándékozó német tartózkodik nálunk. Az interjú után kifelé menet az osztrák televízió tudósítójába ütköztem, aki nem tudni, hogyan, de bejutott az épületbe. Most már neki is nyilatkozhattam.

Megkönnyebbülve hagytam el az épületet, mert „a kocka el volt vetve”, nincs immár ember, aki megakadályozhatná a lépésünket. Persze akkor még álmomban sem gondoltam arra, hogy ezzel a lépéssel elindítottuk a németeket a két állam egyesülése felé, s ezzel Európa történelmében új fejezet kezdődik. Biztos voltam azonban abban, hogy Kelet-Európában a Varsói Szerződés tagállamainak viszonyában valami soha nem látott új, visszafordíthatatlan szakasz kezdődik.

Másnap reggel a szokott időben bementem a Külügyminisztériumba. Nem sokkal utána szóltak, hogy egy nagy csoport NDK-beli fiatal szimpátiatüntetést rendez a minisztérium főbejárata előtt, s mindenáron találkozni akarnak velem. Mindnyájukat nem fogadhattam, de vagy tíz fiú és lány feljött az irodámba. Virágcsokrokat adtak át, egymás szavába vágva lelkesülten mondták, hogy ez az életük legboldogabb napja, s addig nem akartak elindulni a határra, amíg nem találkoznak velem. Örültem annak is, hogy megértették, nem kell pánikszerűen eltávozniuk az országból, bíztak bennünk, nem vonjuk vissza a döntést.

A határ megnyitásának óriási világvisszhangja támadt. A konkrét lépés méltatása mellett több sajtóorgánum szélesebb összefüggésekbe ágyazta az ügyet, mint például: „az elmúlt két évben az élet, a gazdaság és a politika majdnem minden területén végbement, szinte vakmerő liberalizálásnak szükségszerűen a hidegháború és a vasfüggöny időszakából értelmetlen maradványok felszámolásához kellett vezetnie. Horn Gyula minisztériumában az emberi jogi és az egész világot érintő megállapodásokat már a szövetségesekkel kötött titkos paktumok fölé helyezik, ahogyan ezt a román rezsimmel kapcsolatban már korábban is tették. Magyarország ezzel a lépéssel maga mögött hagyta a reálisan létező szocializmust, legkésőbb szeptember 11-nek éjszakájától számítva a keleti tömb a szó eredeti értelmében megszűnt létezni” és így tovább.

Az NDK sajtója persze átkot szórt a fejünkre. Hadd idézzem minden kommentár nélkül egy keletnémet lap jellemző írását: „A tőke általános támadása fújt riadót a szocializmus ellen, áramlanak a dollárok a kapitalistákkal barátkozó reformerek zsebébe. Egy azonban vitathatatlan: az NDK-ban szocializmus van, felszámolták a kizsákmányolás elnyomó rendszerét. Ez az, ami nem hagyja nyugodni és elkeseríti az imperializmust – különösen a bonni imperialistákat, akik történelmi vereséget szenvedtek német földön az NDK létrejöttével.” A valóságban viszont az történt, hogy a bejelentés hírére mámoros hangulat kerítette hatalmába a budapesti és a Balaton-parti menekülttáborokat, valóságos szeptemberi karnevál alakult ki, s a Budapesttől az NSZK határáig tartó, márkák és pilóták sajátos autóversenye folyt, hálás anyagot nyújtva a tv-társaságok kameráinak.

Az NDK kormánya a következő hetekben össztűz alá vett bennünket, jegyzékekben tiltakozott a döntés ellen, s annak felfüggesztését követelte. Fischer elküldte Budapestre egyik helyettesét, aki megpróbált „keménykedni”, de hamarosan kénytelen volt hazakullogni. Az egész NDK-ban felpörgő események, Honecker eltávolítása, majd a berlini fal leomlása óriási földcsuszamlást jelentett. Most már láttam, hogy az események előrehaladtával utópiából előrelépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország sokaknak fejfájást okozó, de feltartóztathatatlan megvalósítása. Természetesen ehhez hosszú utat kellett megtenni, és sok ellenállást kellett leküzdeni, de a több mint negyven esztendőhöz képest is, az újraegyesítés alig egy esztendő alatt történő véghezvitele röpke pillanatnak tűnik. Vallom, hogy Helmut Kohl kancellár és Hans Dietrich Genscher külügyminiszter óriási, hervadhatatlan érdeme, hogy felismerték a történelmi lehetőséget, és élni tudtak vele. 1991 tavaszán visszapillantva a történésekre, számomra úgy tűnik, hogy a mai nemzetközi körülmények között már ismét nehezen lenne elképzelhető az újraegyesítés.

Az 1989. szeptember végi ENSZ-közgyűlés alatt New Yorkban külön megbeszélést folytattunk Genscherrel szállodai szobájában. Sok mindenről esett szó, de már akkor felmerült, hogy milyen távlatok nyílnak a két Németország közeledése előtt. A beszélgetés végén átadtam neki a díszes tokba foglalt drótdarabot, a magyar–osztrák „vasfüggöny” emlékét. Genscher végtelenül meghatódott, könnyes lett a szeme, s élete nagy eseményének nevezte a szuvenír átadását. Mikor kikísért, megkérdezte, hogy mikor utazom haza. „Még nem tudom, mert keressük a lehetséges járatot.” „Jöjjön velem, különgéppel vagyunk, szívesen elvisszük.” Örömmel fogadtam az ajánlatát, s útközben elbeszélgetve, majd aludni térve idejében és zökkenőmentesen hazatértem. Legközelebb októberben Hamburgban, az Európa Unió Németország elnevezésű politikai szervezet kongresszusán találkoztunk. Személyemben első ízben hívtak meg vendéget Kelet-Európából, s felszólalásom jó alkalmat teremtett arra, hogy megismertessem a hallgatóságot a magyarországi folyamatokkal.

Később a Varsói Szerződés külügyminisztereinek varsói tanácskozásán, a kötetlen napirend keretében szóba került a német újraegyesítés problémája, s azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a szocialista országok körében már kezdett oldódni az ellenállás. Amikor 1990 januárjában Mainzban, a Rajna-vidék–Pfalz tartomány székhelyén átvettem a Stresemann-társaság aranyérmét, beszédemben hangsúlyoztam, hogy „elképzelhetetlen az egységes Európa kettéosztott Németországgal”. A szocialista partnerekkel folytatott megbeszéléseken is mindinkább a nemzetközi kérdések homlokterébe került a német újraegyesítés és az egységes Németország NATO-tagságának ügye.

1990. március 10-én, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló kormányközi egyezmény aláírása előtt Moszkvában négyszemközti megbeszélést folytattunk Sevardnadzéval. Keserűen panaszkodott a konzervatívok támadásai, különösen a német újraegyesítéssel kapcsolatos szovjet ellenállás miatt. Mint elmondotta, sokan az ügyből belpolitikai feszültséget gerjesztenek, azt hirdetve, hogy „hiába ontottuk a vérünket a nácizmus ellen”. A magam részéről hangsúlyoztam, hogy a történelmet nem lehet feltartóztatni, nem szabad a világháborús élmények alapján a mai világot s benne a mai német generációt megítélni. Kijelentettem, hogy a magyar kormány az egyesítés és a NATO-tagság kérdésében a németek oldalán áll.


Határnyitás
Fotó: MTI/Matusz Károly

Egy héttel később Prágában tanácskozást tartottak a Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszterei. Sevardnadze itt rendkívül éles hangú beszédet mondott a leendő Németország NATO-tagsága ellen, felelevenítve sok régi, túlhaladott jelzőt a németekkel kapcsolatban. A többi kolléga felszólalása közben szünetet kértem, és a csehszlovák kollégát különbeszélgetésre invitáltam. Arról győzködtem, hogy nekünk határozottan ki kell állnunk a németek érdekében, mert különben a szovjet álláspont fogja uralni az egész tanácskozást. Egyetértett, s a szünet utáni első felszólalóként mindjárt vitába is szálltam Sevardnadzéval, amit csehszlovák partnerem is támogatott. Jóllehet nem alakult ki egységes vélemény, de sikerült elhárítani azt a veszélyt, hogy a szövetség álláspontja megmerevedjen a németkérdésben. A sajtónak, a televíziónak adott nyilatkozatokban, fellépések, előadások során sikerült egyértelműen hitelesíteni álláspontunkat ebben a kérdésben.

Soha nem fogom elfelejteni a németek elismerő háláját, szeretetét, a magyar nép iránt tanúsított segítőkészségét. Bizonyos vagyok abban, hogy a nyolcvanas évek végén Németország és Magyarország között új barátság és önzetlen együttműködés szövődött.

 

Horn Gyula: Cölöpök

Kossuth Kiadó, 1991.